sadie - melankolia {melancholia}

A februári hideg szél el fog tűnni
Egy virágnak meginog a feje
Az igazság hangja hazugságokat mondott
A szürke hó beszínezte a szívemet

Ha lehunyom a szemeimet, ismétlődni fog

Egy virág elveszíti a fejét
Három év napjai és hónapjai csupán egy szappanbuborékokból álló álom
A szürke hó könnyekké olvadt

A gyászoló hang eltűnt az égben és nevetett
Anélkül hogy tudjam, mi az a kétség, csak téged szerettelek
A mellkasomba gravíroztam a távolban eltűnő múltat

Tényleg hittem benne…

A kétségbeesésben megölelem az álmaimat
Egy virág hamuvá változott
Újra és újra a nevedet kiáltottam
Tudtam, hogy nem volt semmi, amiben újra hihetnék

A szeretet biztosan múlandó és csöndes
Mint a mélyre merülő ölelés, megszületünk és élőholtakként eltűnünk
Ha abbahagyom a lélegzést boldoggá válhatok. Viszlát
A fák között, a meleg napfény megöleli az elhűlt testemet

A gyászoló hang eltűnt az égben és nevetett
Szeretnél egy romantikus embert karácsonyra?
A mellkasomba gravíroztam a távolban eltűnő múltat
Kerestem a félig átlátszó alakot, melyet nem vagyok képes újra látni

Azt kívánom, bárcsak szerettem volna meghalni
Lassan álomba merülök, miközben magánynak nevezett könnyeket hullajtok